Lélegző vagy páraáteresztő?

Az egyik leggyakrabban alkalmazott hőszigetelő alapanyag, a polisztirol kapcsán lángoltak fel a páraáteresztéssel kapcsolatos szakmai viták, a köztudatba pedig a marketing dobta be a ?lélegző fal? fogalmát. A vizsgálatok szerint a polisztirol hőszigetelésű falszerkezetek páraáteresztő képessége kb. annyi, mint amennyi pára általában a falszerkezeten keresztül távozni szokott. Képünkön a BASF Neopor (grafitszemcsékkel dúsított polisztirol) terméke látható, amelynek a gyártási technológiája során nem alkalmaznak ózonréteget károsító gázokat, ami egyébként általában jellemzi a polisztirolszigetelők gyártását.

A marketing szempontjából jól hangzó fogalom nem kis zavart szül. Egyrészt azért, mert erről először mindenkinek a légnemű anyagok cseréje, áteresztése jut az eszébe, merthogy a légzésre leginkább ez jellemző, s ilyenkor elmereng az ember, hogy akkor mi is történik pl. a beltéri meleg levegővel. A beltéri párafelesleg a legkisebb ellenállás felé haladva leginkább a szellőztetéssel ? de akár egy ajtónyitás során ? távozik a lakóhelyiségből. Ugyanakkor a hőszigetelés kapcsán egyre többet hallhatjuk, hogy a falazatnak, ill. a teljes falszerkezetnek a nyílászárókkal együtt jó légzárásúnak kell lennie. Nos, miről is van szó? Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a falszerkezetnek jó légzárásúnak kell lennie; ha nem lenne az, akkor a falak pórusain, a nyílászárók környékén távozna a hő is, ahogy a hazai lakásállománynál meg is történik. A passzív- vagy az ultraalacsony energiafogyasztású házaknál a légzárásra vonatkozó elvárás, az ún. légcsereérték 60% lehet, vagyis egy óra alatt a légtérfogatnak legfeljebb 60 százaléka cserélődhet ki a térhatároló szerkezeteken keresztül ? beleértve a nyílászárókat és tetőt is. A hazai lakásállománynál ez átlagosan 300% körül mozog, vagyis légtérfogata óránként 2-3 alkalommal cserélődik ki ? és ezzel persze a meleg levegő is távozik, így a helyiséget újra meg újra fel kell fűteni. Tehát nyilvánvaló, hogy nem erre gondolnak a forgalmazók vagy szolgáltatók, amikor a ?lélegző fal? marketingfordulattal élnek, hanem a páraáteresztést akarják közérthetően és érdeklődésfelkeltően tálalni. Csakhogy ez is félreérthető, mert azt sugallja, hogy a beltérben keletkező párafelesleg leginkább a falszerkezeten át távozik. Szélsőséges esetben azt a következtetést is levonhatja a vásárló, hogy a jó páraáteresztő képességű anyagok alkalmazása garancia a beltéri levegő megfelelő minőségére, s ehhez képest az egyéb épületfizikai jellemzők és a szellőztetés másodrendű kérdés.

Jobb szigetelés, több penész?

A páraáteresztés azért került az érdeklődés középpontjába, mert ahogy egyre jobban szigeteltek és légzárók lettek az épületek, egyre gyakrabban fordult elő a beltéri párakicsapódás és ennek következtében fellépő penészesedés. Ezt sokan kizárólag a nagyobb páravezetési ellenállású anyagokra, így többek között a polisztirol hőszigetelésekre és a légzáró ablakokra fogták, holott e párakicsapódás csak a nem megfelelő szigetelésnél ? anyagváltásoknál (pl. téglafalat megszakító betonpillér), vagy az épületszerkezeti síkok változásánál (pl. falsarok), vagy a hőszigetelés folytonosságának megszakadásánál kialakuló hőhíd ?, vagy a rosszul kialakított rétegrend, ill. a nem elégséges szellőztetés mellett fordul elő. Azoknál a lakásoknál, amelyeknél csak a hőszigetelés, ill. a nyílászárócsere után jelent meg a penész, ott a szigetelés előtt csak azért nem volt tapasztalható ez ? a hőhidasság ellenére ?, mert akkora volt a légcsere a lakásban, hogy a rossz szellőztetési szokások mellett is elegendő mértékben távozott a pára ? erre mutattak rá a hetvenes évek vége felé Németországban végzett felmérések. A gazdaságos (minimális hőveszteséggel járó) és az elégséges szellőztetés biztosítása miatt terjedtek el a különböző automatikus ablakrés- szellőztetők, ill. a légcserélő berendezések (ez utóbbiakon keresztül az elhasznált beltéri levegő hője is visszanyerhető). E rendszerek megbízhatóbbnak bizonyultak a megfelelő minőségű beltéri levegő folyamatos biztosításában, mint az ember a rossz lakáshasználati szokásaival. A most már több évtizedes utólagos hőszigetelési tapasztalatok azt is bizonyították, hogy a 4-6 cm-es ? nálunk ez a leggyakrabban alkalmazott vastagság ?, de egyes falszerkezeteknél még a 8 cm-es hőszigetelő réteg sem elégséges a hőhidasság okozta párakicsapódás megakadályozására.

A polisztirol (EPS) alapanyagú hőszigetelők páradiffúziós ellenállási száma 20-40 között mozog, a tömör vagy kevés lyukú téglák diffúziós ellenállási száma 30 körüli, a hőszigetelő anyagéval azonos nagyságrendű. Ezeknél a tégláknál a falszerkezet általában 30-50 cm vastagságú, egy 8-10 cm vastag EPS hőszigetelő esetén könnyen belátható, hogy nem lép fel kondenzáció.

Annak ellenére, hogy magán a falazaton keresztül lényegesen kisebb menynyiségben távozik a párafelesleg, van jelentősége az egyes anyagok páraáteresztő tulajdonságainak a rétegrend kialakításában. Az fizikai tény, hogy a vízpára nyomáskülönbség hatására átáramlik a határoló szerkezeteken. A fűtött lakóhelyiségben nagyobb a páranyomás, mint a kinti hidegebb levegőben, a pára pedig e páranyomás-különbség hatására az alacsonyabb nyomású felé áramlik ? legfőképpen akkor, ha valamilyen módon (ablaknyitással vagy gépi rendszerrel) szellőztetjük a helyiséget. Mivel egy fal ma már a legritkább esetben készül egy rétegből, s az alkalmazható anyagok a lehető legeltérőbb páratechnikai tulajdonságokkal rendelkeznek, ezért fontos a rétegfelépítés pontos tervezése, a szakszerű épületfizikai méretezés ? különösen a régi építésű házak energiatakarékos felújításánál. A régi bevált szerkezetkialakítási szabály ma is igaz: a fal rétegeinek páravezetési ellenállásának kifelé mindig csökkennie kell, vagyis a belső rétegek páravezetési ellenállásának meg kell haladnia a külső oldali burkolati rétegek ellenállását, mert így várhatóan kevesebb pára tud a fal rétegeibe bejutni, mint amennyi a felületi bevonatokon keresztül távozik. Egy réteg páraáteresztését alapvetően befolyásolja a réteg vastagsága is. A hőszigetelő és vakolatrendszerek gyártói pont ezért hangsúlyozzák, hogy a rendszer egyes anyagait ne cseréljék másra, ill. szigorúan tartsák be az alkalmazásnál az ajánlott rétegrendet. Több hazai és külföldi vizsgálat bizonyította, hogy a beltérből kilépő nedvességet, mintegy 97%-ot a szellőzés távolítja el ? merthogy a pára is a könnyebb ellenállás felé halad ?, még akkor is, ha ennek a mértéke csekély. Ha a szellőzés átlagos mértékű, akkor a lakóhelyiségekből kikerülő páraáram legfeljebb 1%-a távozik (diffundál) a külső falakon keresztül. A hőszigetelő anyag fajtájának sincs számottevő befolyása a falakon keresztül haladó páraáramra. ?Lélegző?, szárító vakolatok Természetesen itt is a páraáteresztésről van szó. E korszerű anyagoknak olyan homlokzati falaknál van nagy jelentősége, amelyeknél az utólagos vízszigetelés nem, vagy csak részlegesen oldható meg, s biztosítani kell, hogy a falszerkezetbe felszívódott nedvesség folyamatosan, minél nagyobb ?mennyiségben? távozni tudjon. A hajszálcsövesség fizikai jelenségének következtében minél nagyobb felületen, akadálymentesen történik a párolgás, annál alacsonyabb lesz a vízfelvétel, ill. kevesebb nedvességet tárol magában a fal. Ezeket a vakolatokat szokták ?szárító vakolatnak? is nevezni. Az anyag páraáteresztő képessége attól függ, hogy az anyagon belül a pórustartalom aránya mekkora, amit ?légpórustartalom? megnevezéssel tüntetnek fel, és térfogatszázalékban határoznak meg. A pórusok megszakítják a kapilláris rendszert, és lehetővé teszik a kipárolgást. A hagyományos cementes mészvakolatok légpórustartalma 12?18 térfogatszázalék, míg a korszerű, gyárilag bekevert vakolóanyagoké 25?40, de egyes speciális változataikban ennél több is lehet. Ez a párologtatás szempontjából gyakorlatilag azt jelenti, mintha a falazatnak mindössze egy része lenne csak bevakolva. A kapillaritás szempontjából a páraáteresztő beton- és cementhabarcsoknál, ill. az adalék anyagok alkalmazásánál is hasonló folyamat játszódik le, azzal a különbséggel, hogy ezek stabil mikrolégpórusok, amelyek a tömörítés után sem ?sérülnek?, hanem el tudják látni a nekik szánt funkciót.

?Lélegző?, szárító vakolatok Természetesen itt is a páraáteresztésről van szó. E korszerű anyagoknak olyan homlokzati falaknál van nagy jelentősége, amelyeknél az utólagos vízszigetelés nem, vagy csak részlegesen oldható meg, s biztosítani kell, hogy a falszerkezetbe felszívódott nedvesség folyamatosan, minél nagyobb ?mennyiségben? távozni tudjon. A hajszálcsövesség fizikai jelenségének következtében minél nagyobb felületen, akadálymentesen történik a párolgás, annál alacsonyabb lesz a vízfelvétel, ill. kevesebb nedvességet tárol magában a fal. Ezeket a vakolatokat szokták ?szárító vakolatnak? is nevezni. Az anyag páraáteresztő képessége attól függ, hogy az anyagon belül a pórustartalom aránya mekkora, amit ?légpórustartalom? megnevezéssel tüntetnek fel, és térfogatszázalékban határoznak meg. A pórusok megszakítják a kapilláris rendszert, és lehetővé teszik a kipárolgást. A hagyományos cementes mészvakolatok légpórustartalma 12?18 térfogatszázalék, míg a korszerű, gyárilag bekevert vakolóanyagoké 25?40, de egyes speciális változataikban ennél több is lehet. Ez a párologtatás szempontjából gyakorlatilag azt jelenti, mintha a falazatnak mindössze egy része lenne csak bevakolva. A kapillaritás szempontjából a páraáteresztő beton- és cementhabarcsoknál, ill. az adalék anyagok alkalmazásánál is hasonló folyamat játszódik le, azzal a különbséggel, hogy ezek stabil mikrolégpórusok, amelyek a tömörítés után sem ?sérülnek?, hanem el tudják látni a nekik szánt funkciót.

Szárító vakolat	A nedvesség felszívódása
A nedves falak kiszáríthatók megfelelő vakolatrendszer alkalmazásával is, ha végképp nincs lehetőség az utólagos vízszigetelésre ? ez műemlék vagy más régi épületeknél, házaknál könnyen előfordulhat. A málló és sószennyezett vakolatot le kell verni, és a mielőbbi kiszáradása érdekében a lehető legtovább vakolatlanul hagyni. Az új vakolásnál olyan pórusos, javító vakolórendszert célszerű alkalmazni (ilyen például a Knauf Eurosan rendszer is), amely segíti a maradék nedvesség elpárolgását, sőt pórusrendszere alkalmas a nedvesség által még kihozott sók tárolására is, azok felületi kivirágzása nélkül.	Minél finompórusosabb az anyag, vagyis minél kisebb a kapilláris átmérője, annál magasabbra szívódik fel a nedvesség. Ilyen például a téglafal, amelynél akár tíz métert is elérhet a felszívódás, ha a falat kétoldalt párazáró felület borítja. Az átnedvesedés mértékét a kapilláris vízfelvétel és a falfelületi párolgás egyensúlya határozza meg.